Van az esőnek hangulata és ritmusa, halkan dobol, álomba ringat. A kondás kürtje megnyugtató jelzés volt számomra a tiszaberceli előszobában. Helyemen vagyok.

Sárga függöny takarta az ablakot, a délután azon lopózott be a házba. Incselkedett velem a napsugár. A méregzöld kemény ágy sem akarta, hogy rajta aludjak. Emlékszem nagyapám utolsó hozzám intézett mondatára: Fiam a kalapom! Kovács volt, kemény ember. Háborút járt. Az orosz fogságot is túlélte. Rákosit is megszenvedte. A mentő vitte el, a kalapját én tettem a mellkasára.

Édesapám utolsó kérdése ez volt hozzám: Fiam én ezt érdemlem az élettől? Nem tudtam válaszolni.

Helyén vannak a dolgaink? Helyén van az ágyunk? A sárga függöny vajon elzárja a külvilágot? A kondás kürtje megnyugtat, vagy nem hagy aludni? Mit érdemlünk meg az élettől? Kalap nélkül megyünk a halál elé? Nem tudhatjuk... élünk.

Van az esőnek ritmusa, most halkan, lassan dobol a lombokon. Máskor mintha szétverni akarná a hangszereit. Nagyapám egy húszast nyom a kezembe egy megjavított bicikli csengőért, édesapám elvisz holnap Budapestre a BEAG barna dobozos Zsukkjával. Korán kelünk!